-Bocsásson meg, Herr Tehenes, de nekem lenni német á Muttersparche.
-Ammán igaz, hogy az én shukar shavomnál sebesebb kezű kisprímás nincs az egész Tabánban – nyugodott meg Fecska, hogy aztán nagyot villanjon a szeme. -De akkor mégiscsak egy másik lubnyi lesz a dologban, hogy a rák egye ki. . .
– Aligha hinném, hogy ő volna a fiam választottja, bár meg kell hagyni, szemrevaló jányka – gazsulált a vén prímás, mire Márika vihogva a sarokba menekült, és a partvisok, seprűk, felmosófák mögül lesett kifelé.
Annyira belefeledkeztem a pizsama oldalához varrt kabátujj látványába, hogy csupán akkor tértem észhez, midőn Richárd hangosan rám mordult.
– Mili kedves!
– Igen?
– Ott tartottunk, hogy kell egy terv!
– Igen, persze, egy terv – bólintottam, rátalálva korábbi elszánt énemre. – Továbbá ezer korona!
A férfinak annyi idő bőven elegendő volt hozzá, hogy talpra kecmeregjen, és iszonnyal teli pillantást vetett rám. Ekkor döntöttem úgy, hogy intek neki, hátha úgy felismer végre.
Csakhogy megfeledkeztem a revolverről, ami még mindig a muffba bújtatott ujjaim között pihent, és kezemet a fegyverrel együtt lendítettem a levegőbe.
– Trombitás!
– Most már – szólt tanári, tehát leereszkedő hangon – csak annyit kéne friss tudományához hozzáillesztenie, hogy bármilyen körülmények között képes legyen megtartani magában a reggelijét.
– Na, de báró úr, kérlek! – szakadt ki a felháborodott kiáltás Tarján Viliből, aki ez idáig megszeppenve hallgatott minket.
Richárd erre már nem felelt – tehát a szópárbajt végül mégiscsak én nyertem! –, ám kalapkarimája alól elővillanó tekintete szúrósan meredt jobb kezemre, amit véletlenül Vili térdén felejtettem. Oh, bárcsak tudnám, mi jár abban a konok fejében, báró úr – gondoltam sóvárogva. – Másnál a szem a lélek tükre, a maga esetében viszont inkább paraván, mely minden titkot elfed.
– A dölyfös báró úr nekem annyi, mint hangya lábán a papucs.
– Akkor hát irány az EMKE, ahol habos kakaó vár – bólintott Renée. -Ott majd nyugodtan kivesézhetjük, miféle viszonyban is vagy te mostanáig a bolhapapucsokkal.
– A báró máris oly szelíd, mint egy csúztól nyúzott vén komondor, ki a gazdája lába mellett heverve lesi a közelgő őszt.
– Tán csak nem az én pucér ülepemet is meg akarod stírölni, kofa? – állt fel a lány, aki feleannyi se volt, mint Pöszlerné. – Mer'ha ez a szíved rusnya vágya, hát meglebbenthetem a szoknyámat.
Azzal visszaléptem a szobába, megkocogtattam Detrich vállát, és amikor az a disznó csodálkozva felém fordult, két irtózatos pofont kevertem le neki.
– Az egyiket a lotyó, a másikat a zsidó adta – mondtam.
– És most, ha kívánja, letartóztathat hivatalos közeg elleni erőszakért.
– Tessen már ideadni azt a kalapot meg a botot – kérlelte a kislány kifulladva. – Nekem ugyanis direkt az volna itt a dógom, hogy már az ajtóban elvegyem azokat.
– Mondja, miért nem bízik meg bennem? Miért nem árulja el, ki az a Cili kisasszony, akit ebben a házban rejteget, akit sejtéseim szerint naponta látogat, és akiről nekem semmit sem szabad tudnom?
– A kérdései jogosak, ám egyenlőre válasz nélkül kell hagynom őket – közölte szárazon a báró, majd mintha hirtelen megszánt volna, hozzám lépett, leguggolt és a tekintetemet kereste. Mivel makacsul elfordítottam a fejem, ő játékosan csettintgetett a nyelvével, majd ujját az állam alá támasztva kényszerített, hogy mégis rá nézzek. – Nagyon kérem, drága Mili, most az egyszer még hallgasson rám! A barátainak sem mondtam többet, mint magának, ők mégis elfogadták az igazamat, és segítettek megállítani önt, mielőtt újabb bolondságot követett volna el.
– Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sorsa? – Richárd szeme ilyen közelről feneketlen kútként vonzott, és egyáltalán nem tűnt oly acélosan ridegnek, mint máskor.
– Talán bolondság, ha meg akarom ismerni azt a nőt, akiért maga elköltözött otthonról, most pedig engem is száműzni akar közeléből?
– Ez aztán a fájintos kanboszorkányság!
– Márika, hogy beszélsz?!
– Tiszta szívből – vágott vissza a kisleány. – Szeretem én a bárónkat, hisz csinos ember, meg jó neki a lelke is, de azér' az mégse járja, hogy kiszedi belőled a titkaid.
– Kimegyek én, oszt ollat rúgok mindegyikbe, hogy az eget is nagybőgőnek nézik – heveskedett Márika.
– A maga kiszabadítása az én dolgom – mondta a báró, aki továbbra sem ült le, inkább a falon függő tájképek egyikét nézegette, míg rá nem jött, hogy buja vadon mélyén mezítelen nimfákat lát kergetőzni.
– Esetleg mert szerelmes? – billentette oldalra a fejét kérdőn Karlinka.
Richárdot megdöbbentette a két leány közti hasonlóság. Jó, persze, Mili szertelen, heves, olykor lepuffantanivalóan pimasz, Emma viszont bölcs, nyugodt és mindig valami éteri szomorúság lengi körül, amitől azonban a szépsége nemhogy tompulna, de egyenesen felragyog, ám akkor is. . . Micsoda egetverő ostobaság! – gondolta Ambrózy báró haragvó lélekkel. – Az egész csupán az érzékek csalóka játéka, hiszen a Hangay lányok még csak nem is édestestvérek!
– Na, tessék, így megy ez! – morogta közben az orra alatt.
– Begyön az ajtón egy snájdig férfi, mire a jány esze huss, kiugrik előle az ablakon, oszt szer'vusz világ, messze inal. Haj-jaj, bárcsak mán én is meghibbanhatnék kicsit attól a mézes szerelemtől!
– Emlékszel, mikor a budi mellett a szoknyám után kapkodtál, én meg képen somtalak a szarkaparó kefével? Na, abból van még itt repeta, kérned sem kell!
– Nicsak, a bolond kisasszony! – nyomta ujját az üvegre Márika, majd mindjárt bocsánatkérően hozzátette: – Nem rossz bolondság az, ami neki a fejibe van. Inkább olyan, mint azé a báróé, aki a saját hajánál fogva húzta ki magát meg a lovát a mocsárból.
– Biztos forrásból közölhetem a hölgyekkel, hogy az én báróm még fél karjával is ezerszer különb férfiú, mint a pohos Markovátz úr, vagy épp Moszkovits kisasszony sosem létezett udvarlói. Na, alászolgája!
– Elviselhetetlen volt maga nélkül ez a hét, Mili. Kérem, sőt, könyörgök, jöjjön velem vissza a székesfővárosba. Az Ambrózy-villa sivár és kihalt, a város szürke és érdektelen, a detektívmunka pedig végtelenül unalmas, mióta ön nincs a köze. . .
Nem, valójában semmi ilyesmi nem történt.
– Báró úr – nyújtottam kézcsókra a kezem. Örülök, hogy jó egészségben látom.
– Nem különben, kedves Mili – hajolt meg Richárd a maga merev módján, és csók helyett könnyedén, bár kissé hanyagul megrázta a kezem.
– Akkor maga, kedves Mili – nézett rám villámló szemekkel a báró –, sosem születik meg, mely esetben ez a kihallgatás sokkal zavartalanabbul folyna le.
– Úgy szép a férfi, ha érett – vetettem fel az államat, és közben majd lesült az arcomról a bőr, amiért a Bissingen-palota szalonjában épp a csitri kokott szerepét adom elő.
– Két gyönyörűséges parázs, mit érinteni nem lehet, mert nyomban megégetnek.
– Maga most bókol, báró úr?
– Eszemben sincs. Csupán ténymegállapításokat teszek.
– Jaj, kis bolondom, azt hiszem, nagyon kell rád vigyáznom, ha katona tűnik fel a közelben – mondta. – Úgy tetszik, neked a Merkelné macskája is tetszene, csak előbb adjanak rá aranygombos, karpaszományos, váll-lapos egyenruhát.
– Tánc valóban volt – mondtam. – Az első négyest száznál is több pár járta.
– Magának is akadt lovagja, Mili? – pillantott rám a báró oly szenvtelenül, hogy ha keskenyebb az asztal és a lábammal elérhetem, bizton bokán rúgtam volna.
– Aligha – felelte az ifjú hírlapíró, aki most bizonyosan valahová a való világon túli, titkos dimenziókba révedt, hisz homályos okuláréján át egyebeket biztos nem láthatott.
– Ennek feltétele van. Tengernyi ármányon, jó és rossz szándékú megtévesztéseken át vezet az út egymáshoz, de találkozni csak akkor fogtok, ha te, Keszkednő. . .Igen, ha te képes leszel végleg lemondni arról, ami sosem volt a tiéd.
– Hé, báró naccságos, mostan szóljék kend, ha kér még a tejeskávéból, mer' ha nem, a maradékot szívesen meginnám.
Az ablaknál álló férfi, mint aki merengésből riad, hökkenten pillantott a cselédre.
– Hogyan? – kérdezte.
– Richárd soha nem adott szerenádot senkinek – jegyezte meg Róza asszony. – Ugye jól tudom, barátom?
– Ha szót akarok váltani egy hölggyel, elé lépek, és zenekíséret nélkül közlöm vele a tényeket – mondta Ambrózy báró, miközben faképnél hagyva Márikát, átrobogott a szalonon, és közelebbről is megszemlélte az órát. – Tessék, mér mindjárt fél tizenegy, de a százados úr még mindig húzatja.
– Ez most egészen úgy hangzott – pillantott fel csalafinta mosollyal Róza asszony –, mintha valami féltékeny férj mondta volna.
– Mit művel? – kiáltotta Renée.
– Próbálom megmenteni magunkat – jött a felelet.
– Amennyiben nem veszi zokon, hogy a gyengébbik nem egyik tagja tesz önnek ilyen ajánlatot, szívesen segítenék, csak mondja meg, mit tegyek.
– Húzza fel a szoknyáját.
– Tessék?
A grófnő ekkor rám nézett és így szólt:
– Az engedélyt, amit az imént kért tőlem, megadom, de – kezét ismét a karomra tette – ha rám hallgat, Mili, olyan időkre halasztja a végrehajtást, mikor a fiam agyáról, szívéről és lelkéről már leolvadt a Duna jege. Most ugyanis, ezt tapasztalatból mondom, hiába pofozná őt napestig, csak a karja fáradna bele.
– Mili, én. . .
– Ha mást nem óhajt a báró úr, most visszatérnék a villába – szakítottam félbe. – Eléggé dermesztő volt már így is ez a nap, én pedig nem szeretnék náthalázat kapni.
Ambrózy báró levegőt vett, tán mondani is akart valamit, aztán csak finoman, alig érezhetően megszorította a térdemet, és hátralépve rám csukta a bérkocsi ajtaját. Sírni végül csupán a Lánczhídon kezdtem, ám a könnyeim kitartottak egészen a Svábhegyig.
– Csók'lom! – mondta megroggyantva térdét, ami nála a pukedlit helyesbítette. – Tessen szólni, kinek mi a hasfájása?
– Az ilyen hisztériáknak mind a tébolydában volna a helyük. Micsoda inpertinencia ez itt kérem? Nyílt utcán úrihölgy sosem sír!
– Úriember pedig sosem inzultál elkeseredett nőket! – kiáltott rá immár türelmét veszítve Renée. – Takarodjék innét, különben menten leverem arról a tök fejéről a köcsögkalapot, maga pojáca!
– Ezt valóban nem értem – vágtam közbe. -Hogyan lehet valaki titkos tanácsos, ha mindenki tudja, hogy az? És mit jelent a valódisága? Talán vannak ál titkos tanácsosok is?
– Mili, kérem, ne bosszantson!
-Távol álljék tőlem, valódi és kicsit sem titkos báró úr, de tudja, ez a rangkórság arra késztet, hogy legközelebb így mutatkozzam be – mondtam és pózba vágva magam, orromat kényeskedve feltartva nyújtottam kézcsókra a kezem.
– A nevem alsó- és felsőhangai Hangay Emília, kinek atyja alsó- és felsőhangai Hangay Árpád, Marosvásárhelyről legvalódibb, legbelsőbb és legtitkosabb könyvkereskedője.
Ambróczy báró nagyot koppintott a fiáker padlózatán, mintegy ponton téve kiselőadásom végére.
– Már hogyan is mozdulhatnék – vigyorodott el ravaszul a hajtó, miközben eltette a pénzt, és lekászálódva a magas ülésből, piszmogni kezdett az istrángokkal –, mikor ez a fránya szíj itten, fene a jó dógát, elszakadt.
Ambrózy báró még egyszer ellenőrizte, hogy négykerekű úttorlaszunk jó helyen áll-e, majd a könyökömnél fogva a palota hátsó falához húzott.
– És most mi lesz? – kérdeztem.
– Várunk – felelte ő.
– Sült galambra?
– Inkább két olyan sült bolondra, akik azt hiszik, hogy lerázhatnak engem.
– Nem lesz nekem ebből valami bajom, naccságos úr?
– Hacsak épp a fejére nem esik a visszahulló, forró pisztolygolyó, aligha – nevetett rá Ambrózy báró oly vidáman, mintha minden épp a tervei szerit alakult volna. – na, jöjjön, fogjuk be a lovakat, aztán tűnjünk el innét mihamarább!
– Miért hallgatták el előlem a dolgot?
– Régi ügy, már nincs jelentősége – legyintett Ambrózy báró, ráébredve, hogy elszólta magát.
– Csupán annyi a lényeg, hogy Mili kisasszony mindig vonzza, vagy épp életre hívja a bajt, és annak végül valami csavaros módon az adott nyomozás látja hasznát. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy nem tanítgatom tovább, hisz amúgy is csekély az a tudás, amit e csinos fej befogadni képes. Inkább hagyom, hadd keveredjék barba, mert abból. . . Kisasszony kérem, most meg hova rohan?
– Remélem olyan bajba, amiből nincs kiút, maga érzéktelen. . . kőszívű. . . lelketlen főnemesi tuskó – kiáltottam a konyhaajtóból, amit aztán úgy vágtam be magam után, hogy csak úgy dörrent.
Ezután két napig színét sem láttuk annak a bárói címmel felcicomázott hólyagnak.
Ambrózy báró báró lehajolva megállapította, hogy a kulcs a helyén van, így tehát a helyiségbe belesni lehetetlen. Ekkor már – türelmét vesztve – kiáltott is, de odabentről továbbra sem jött felelet.
– Gáspár bácsi! – zengett az ifjú báró hangja. – Gáspár bácsi, merre van? Hozzon gyorsan egy fejszét, vésőt, pajszert, vagy ami akad.
Hamar felbolydult a ház, midőn az öreg cseléd és a báró úr szerszámokkal jól megpakolva, az emeleti leányszoba elé ért. Terka néni két tenyerét összecsapva, halk fohászt rebegve szörnyülködött míg Erdődy grófnő – követve a betörésre készülőket – a hálószobák előterében állt, és arisztokratikus nyugalommal szemlélte az eseményeket.
– Hiába a zártörési tudományom – mondta Ambrózy báró –, ha rigli van az ajtón.
– Így igaz – szólt Gáspár bácsi. – Legjobb lesz, ha mindjárt a fejszével kezdünk.
Ezzel aztán kapta magát, megpökte a markát, és két kezébe ragadva a nvezett szerszámot, a feje fölé emelte azt.
A rigli halk kattanását és a kulcs zörrenését senki nem hallotta. Nincs ebben semmi különös, mivel mindkettő be volt olajozva, ráadásul a jelenlévők lélekben már a fejsze csattanását, a vaskos ajtó fájának reccsenését várták.
– Maguk meg mit művelnek itt? – kérdeztem a küszöbön túlról gyűrött arccal, álmos szemekkel rájuk bámulva.
– Tán az az új módi, hogy "jó reggelt-"et egymásnak mostantól baltával köszönünk?
Mondja hisz nekem?
– Lehetek őszinte, báró úr?
– Parancsoljon!
– Én már akkor sem hinnék önnek, ha eskü alatt vallaná, hogy a hó fehér, az ég kék, én pedig egyszerű marosvásárhelyi polgárleány vagyok.
– Én nagyon is helyesen tenné! – felelt erre röpke mosollyal Ambrózy báró. – A hó ugyanis mifelénk igen gyorsan szürkévé válik, hála a gyáraknak és vasutaknak, az ég csupán tiszta időben kék, ám jelenleg ólomszürke, ön pedig csak látszólag egyszerű leány, ám valójában a legkiválóbb tanítvány, akivel valaha is dolgom volt.
Hízeleg a nyomorult – gondoltam magamban, de nem szóltam semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése