Búskomoran ülök, azon gondolkodom miként s hol is rontottam el.
Gyermekként kacagtam, vidám voltam, senki sem tudta elvenni jókedvemet.
Ma már minden megváltozott és ez így nem jó.
Szeretném újra szépnek látni a világot, mint mikor télen leesik az első hó.
Itt a tavasz, de nem érzem a friss mezők illatát.
Helyette bánat és sötétség borítja be e tájat.
Hogy hol is van e táj?
Itt bennem. A lelkemben lakozik, mint sötét árny.
Próbálok kijutni a fényre, de a sötétség mindig utolér.
A legváratlanabb pillanatban csap le rám, majd beborít a bíborvörös vér.
Szívemnek vére, mi hajdanán lüktetett és ritmusosan dobogott, mint gitár dallamos húrja.
Majd jön a sötétség, kezében díszes tőrrel, felém tartja s belém szúrja.
Oda, ahol a legsebezhetőbb vagyok, s feldúlt arcát látva eszembe jut, talán én vagyok ezért a hibás.
Hisz könnyű mást okolni, mint belátni, hogy senki sem tökéletes. De attól még érez és fáj neki nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése