Az édesanyám nem hisz nekem. Ha a saját anyám nem hisz nekem, akkor még is ki hinne?
A düh kitörésem után nyugtatót adtak be nekem a nővérek. A gyógyszer eléggé kiütött, mert mikor felébredtem a fali óra már éjfélt mutatott. Csendben feküdtem a kórházi ágyban. Alig tudom elhinni azt ami velem történt. Hogy lehet az, hogy visszajött a halálból, majd csak úgy eltűnt? Talán megbolondultam. Nem tudtam feldolgozni azt, hogy a szerelmem örökre elment és...
Nem. Hisz akkor ki támadt meg? Ki törte el egyesével az ujjamat és verte a fejemet a padlóba úgy, hogy elájultam?
Az agyam csak járt, járt és járt. Majd egyszer csak kopogást hallottam az ablak felöl. Oda néztem, de nem láttam semmit. Úgy gondoltam, hogy a képzeletem játszott velem.
Ezután felálltam, hogy igyak egy pohár vizet, mert teljesen kiszárad a torkom. A kisasztalon volt egy kancsóval. Töltöttem a mellette lévő pohárba, majd meg is ittam egy húzásra. Nagyon jól esett. Már a fejem sem fáj úgy, mint reggel. Töltöttem még egy pohárral és visszaültem az ágyra. Amikor az ablakra pillantottam a pohár kiesett a kezemből és szilánkokra tört, amint a padlóra ért. A pulzosom az egekbe szökött és ijedtemben azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Az ablak előtt Sam állt. Kezében egy feszítővas volt. Kopogott még egyet az ablakon, majd elmosolyodott. Ez a mosoly nem volt kedves. Gonosz volt. Ördögien gonosz.
Tett egy lépést előre és a mutatóujjával invitált, hogy menjek közelebb hozzá. Nemet intettem a fejemmel, mire ő meglendítette a kezében lévő feszítővasat és az ablak kitört. De nem tudott bejönni, mert az ablakra volt egy vasrács szerelve.
Gyorsan megnyomtam a nővérhívó gombot és segítségért kiáltottam. De senki sem jött. Ezért kirohantam a folyosóra, de az teljesen kihalt volt. Se egy nővér, se egy doktor, se egy beteg. A kórházban egy árva lélek sem volt rajtam kívül.
Felkaptam a telefonkagylót, de az süket volt.
- Ne! Ez nem lehet igaz, a franc egye meg! - káromkodtam el magam.
Még mindig félsz a sötétben? - szólalt meg a hátam mögül egy hang.
Megfordultam és szemem elé tárult a hang tuljdonosa.
Sam volt az.
- Mit akarsz tőlem már megint? A múltkor majdnem megöltél! - kiabáltam vele, miközben tettem néhány lépést hátra fele, hogy nőjjön a távolság kettőnk közt.
- Soha nem ölnélek meg. Túlságosan szeretlek. Csak szerettelek volna egy kicsit megbüntetni téged, amiért elárultál engem.
- Milyen okod van arra, hogy megbüntess engem?!
- Ezt most komolyan kérdezed drágám? Tegyük fel, hogy valóban nem tudod felfogni a tetted következményét a csinos kis fejeddel. Nos az okom drága egyetlenem, hogy túl korán léptél túl rajtam. Nem gyászoltál meg. Soha nem is szerettél. Ezért meg kell büntesselek. Nem fog fájni.
Na jó..talán egy kicsit. - vigyorodott el és nagy léptekkel elindult felém.
Futni kezdtem. A sötét folyosón alig láttam valamit. Neki ütköztem egy hordágynak, de szerencsére nem estem el. Hallom ahogy jön utánam és a nevemet szólít:
- Anna. Szerelmem ne menekülj előlem. A szerelem elől nem menekülhetsz. Úgy is rád talál. - hagosan kacagni kezdett, amitől még a hideg is kirázott.
Nem találtam meg a kijáratot így meghúztam magam egy sarokban, ahol remélhetőleg nem fog megtalálni. A nyakamban lógó rózsafüzért a jobb kezembe vettem és megcsókoltam. Bíztam benne, hogy az Úr majd megsegít. Halkan imádkoztam és becsuktam a szememet.
Hátborzongató volt a csönd. Féltem. Kezem, lábam remegett. Biztos, hogy nem ment el. Most csak játszadozik velem. De nem dőlök be a trükkjének. Itt maradok. Itt nem talál meg.
- Azt hitted nem talállak meg? - súgta a fülembe.
Már percek óta itt állok melletted kicsim. Bár nem látok, hallom a lélegzeted és érzem az illatod - az utolsó szavánál felmordult és hajamba markolt. Hátra rántotta a hajamat és a nyakamat kezdte el szaglászni. Majd belém harapott és kitépett a nyakamból egy jókora húsdarabot.
Ilyen fájdalmat még sosem éreztem. Elhomályosult a látásom és lassan csúsztam lefelé a falon. Végül a földön feküdtem és láttam, amint a vérem csorog a kórház fehér padlóján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése